Az utóbbi időben egy nagyon inspiráló sorozatra bukkantam Física o Química címmel. Még mielőtt bárki folytatná a az olvasást, jelzem SPOILER. Ha magad akarod megnézni és átélni a fordulatokat, akkor jobb ha nem olvasod el, amit épp írok. A történet főhőse egy iskola, így a sorozat szálai, tanulók, tanárok szülők, fiúk, lányok, melegek. Én ezzel az utóbbi kategóriával szeretnék foglalkozni.

Kezdetben van Fer, majd később csatlakozik hozzá David. Kapcsolatuk eléggé ambivalens, és nem is lehetne más. Hisz a szerep szerint tinik, és mint tiniktől elég érdekes lenne elvárni, hogy a saját érzelmeiket illetve reakcióikat éretten, megfelelően kezeljék. Ez meg is adja a varázsát a történetnek, miközben mindenki tudja, hogy a sors (=forgatókönyvírók hada) is egymásnak teremtette őket. A hullámvasút kapcsolat az utolsó évadban végül egy "inkább mégsem szakítás után" egy vészhelyzet elé néz: egyik diáktársuk fegyverrel hadonászik az iskolában. És itt jött el a leggyönyörűbb pillanat. Fer totál kibukik, és a fegyver elé áll, és a világ egyik legszebb szerelmi vallomást mondja el. Ott a megfélemlített tömegben a barátja, ő a puska előtt. Gyönyörű, szinte már giccses, mégis a "one moment of perfect beauty". Erre a hadonászó fiú megtör, leengedi a fegyvert, mire egy harmadik valaki nekiront, és dulakodás közben egyszerűen lelövik Fert, és David karjai között szerelmet vallva meghal. Van még hátra két rész... juppi...

És itt elborult az agyam. Dühös voltam, mert az egyik legszerethetőbb szereplőt ölték meg, aki ráadásul a legeslegelejétől szerepelt. Másrészről, meg olyan megható és szomorú, és giccses, és annyira a melegekre jellemző, és romant... Várjunk csak "melegekre jellemző"? Tényleg erre vagyunk ítéltetve, vagy csak a művészet manifesztál egy ilyen állapotot. Próbáltam összeszedni azokat a filmeket sorozatokat, ahol meleg szereplők, vannak vagy meleg, siralmas állapotokat fedeztem fel. Két nagy kategória van, komédia (tejszínhab cukorral), dráma (lehetőleg halállal). Pl.: Big gay musical, Another gay movie, Eating out. Dráma: Imádságok Bobby-ért, Philadelphia.

Értem én, hogy egy átlagos élet átlagos napjából nem lehet filmet csinálni. De mégis az az érzésem, hogy mi melegek elvagyunk csúszva a társadalomfejlődésünkben, szemben a többségi társadalommal. Mintha 1978 és az "I Will Survive" előtt élnénk, és kb ilyen történetekkel is traktáljuk magunkat. Hozzáteszem, hogy a fennemlített nagyfilmek között vannak átmenetek (Shelter, Latter Days), amelyek mentesek a cukormázas komődiától, és alternatívát kínálnak fel a filmen túli jövőre is. És természetesen vannak pocsék Zs-kategóriás filmek is, de már létezésük megemlítésével is bűnt követtem el.

Szóval ha a nagy sikerfilmeket nézzük ebben a szűk csatornás közösségben, akkor azt kell észrevennünk, hogy valahol a '70-es évek társadalmi színvonalán rekedtünk meg. Annyi biztos, hogy a Love Story (1970) után "a szerelem majdnem mindent legyőz", de még az "I Will Survive" (1978) előtt jár a meleg közösség csoportlelkülete. Én legalábbis erre a következtetésre jutottam. Kommentben lehet vitatkozni :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.